Az asztal minimumai

Magyar termék, hazai termék, hazai feldolgozott termék kategóriákba sorolja a közeljövőben a magyar agrárjogalkotás az élelmiszerpiac áruit. Fogalmak keveregnek már megint a magyar asztal körül. A rendelet kormányegyeztetésre megküldött változata szerint magyar terméknek az számít majd, ami a gyártás teljes folyamatában itthon készült, és az összetevők között a külföldi alapanyag aránya nem haladja meg az öt százalékot. Kiegészítő feltétel, hogy „minden, az áru tulajdonságát befolyásoló beavatkozás” Magyarországon történjen.

Magyar áruként bármit jóval drágábban lehet eladni, mint ugyanazt a minőséget importcikként. A kategorizálás nem is új próbálkozás Magyarországon, és jó oka van. Termelési adottságaink valóban kiválóak, a mi élelmiszereink nagyobb része igenis jobb minőségű, mint a világátlag. A hazai fogyasztó több felmérés egybehangzó adatai szerint 10-15 százalékos felárat hajlandó megfizetni, ha egy adott áru garantáltan magyar. A legnagyobb gondot az okozza, hogy sokan visszaélnek ezzel. Nemrégiben ért véget egy per az egyik üzletlánc és az élelmiszer-ellenőrzési hatóság között, amely lényegében arról szólt, hogy egyes termékeket jogtalanul jelöltek-e nemzeti színeinkkel. A vita pattal zárult, mivel jelenleg valóban meghatározatlan, mi is a hazai áru.

A per jelzi azonban, hogy az ügyben a hivatal legalább a nagy forgalmazókra ránéz időnként. Az úgynevezett kispiacokon azonban sokkal rosszabb a helyzet. Ma minden standon ott virít a „magyar áru” felirat, de az egyes cikkek eredete szinte követhetetlen: a nagy kereskedőláncok raktáraiban oly erőteljes hévvel kutakodó élelmiszer-hatósági ellenőrök az elmúlt évben egyetlen kofa hazafiasan reklámozott árujáról sem mutatták ki, hogy az valójában nem itthonról származik. Pedig nem ritka az ilyesmi. A kiterjedt élelmiszer-piaci magyarságvizsgálatot talán itt kellene elkezdeni. Kicsiben, bár nehéz lesz. Mert bizony veszünk mi magasabb áron silány paradicsomot, de tőkehúst is magyarságunkra hallgatva, és ez már egyáltalán nincs rendjén. Ha majd a vizsgálatokat komolyan veszik, az összes kereskedelmi szektorban keményen oda lehetne vágni a nemzeti hívószavakkal operáló ügyeskedőknek. Kellő energiával pedig az is elérhető lenne, hogy a hivatalosan is magyarnak elfogadott áruk esetén legyen valamiféle minőségi minimum is, mert a nemzeti érzelmek árerősítő hatását – pusztán bizonyos hivatalos beltartalmi és feldolgozási adatok alapján – nem kellene a bóvlikra is kiterjeszteni. Ez is egy minimum.

Az mellesleg tévedés, hogy a multik polcain ne lenne elegendő magyar áru. Van ott bőven, csak versenyezniük kell, ráadásul ott – igaz, gyakran némi kutakodás után – általában kiderül a címkéről, honnan is származik a termék. Nehéz verseny ez, de sikeresnek tekinthető, aki itt is helytáll. Ez az a terep, amely egyértelműen megmutatja, mit is ér a magyar termék. A polcokon van bőven magyar áru, jelezve, hogy állják a versenyt. A rendeletbe öntött magyarságminimum viszont önmagában az írott malasztnál is kevesebbet ér.

NÉPSZABADSÁG