A magyar élelmiszeripar nem tanulta meg, mi a verseny

Ha egy élelmiszeripari cég felvenné diktafonnal, amint a kereskedő bezsarolja, és a felvétellel besétálna a versenyhivatalhoz, akkor másnap lehúzhatná a rolót, mondja Éder Tamás, a Csányi-birodalom egyik első embere, az ÉFOSZ (Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetsége) elnöke, aki szerint a hazai élelmiszeripari cégek nem készültek fel az uniós versenyhelyzetre, és a régiós viszonylatban is nagyon magas közterhek csak tovább növelik versenyhátrányukat.

A gazdák tejet locsolnak az áruházláncok előtt, és marhafejekkel gurigáznak [1], így tiltakozva az alacsony felvásárlási árak ellen. A szlovák tej és a lengyel hús jóval olcsóbb, mint a magyar. Miért nem versenyképes a hazai élelmiszeripar?

A probléma az, hogy a magyar élelmiszeripar teljesítménye az elmúlt húsz évben folyamatosan visszaesett.

Mi az oka ennek a húsz éve tartó visszaesésnek?

Sok oka van. Az egyik, hogy az elmúlt húsz év agrárpolitikája alapvetően mezőgazdaság-központú volt, és nem igazán foglalkozott az élelmiszeriparral. Az élelmiszeripar egy szürkületi területté vált a mindenkori kormányzati tevékenységben. A mezőgazdasági minisztérium nem igazán érezte a magáénak, a gazdasági minisztérium nagyon nem érezte magáénak. Stratégiai szintű gondolkodás az ágazatról gyakorlatilag nem volt. Persze voltak más ágazatok is, amikről nem volt stratégiai szintű gondolkodás, és mégis fejlődtek, csak az élelmiszeripar nagyon sajátos ágazat.

Mitől olyan sajátos?

Ez a gazdaságnak egy olyan ágazata, amiben rendkívül sok kis és középvállalkozás működik. Ebben az ágazatban a szereplők sokkal inkább ki vannak téve a környező országból eredő nemzetközi versenynek, mint az ipar más ágazatai. Az autóiparban vagy a szórakoztatóelektronikai iparban egy beruházási döntés valahol egy multinacionális vállalat központjában, egy rendkívül nagy, összetett feltételrendszer alapján történik meg. És ha eldöntötték, hogy hol lesz az újabb gyár, akkor az tizenöt-húsz évig ott is lesz, és a világpiacon versenyez a földrajzilag közel vagy nagyon távol lévő versenytársak termékeivel.

Az élelmiszeriparnál viszont mi van? Ott van a szlovák–magyar határ két oldalán egy-egy tejfeldolgozó. Ez a két kicsi vagy közepes vállalkozás ugyanarra a földrajzi elhelyezkedésű piacra gyártja a termékeit, ugyanazért a polcfelületért versenyeznek. A versenyt az fogja eldönteni, hogy ki mennyire hatékony, és milyen háttér-feltételrendszer van mögöttük. Vagyis a gazdaságpolitikai teherrendszer, a monetáris és fiskális politikából származó előnyök vagy hátrányok. És ebben állunk nagyon rosszul. Lényegesen nagyobb terheket visel egy vállalkozás nálunk, mint bármelyik versenytársunknál a régióban.

Ezek a kicsi cégek ezzel a hátukra rakott hatalmas állami batyuval versenyeznek egy ugyanolyan méretű, de kisebb batyuval futó versenyzővel ugyanazért a polcfelületért. Ezen buktunk sokat az elmúlt húsz évben, de különösen, amióta beléptünk az unióba.

A magas adók és járulékok lennének a fő okai, amiért nem tud a magyar élelmiszeripar versenyképes lenni?

Ez csak egy ok, de az egyik legfontosabb.

Nem arról van szó inkább, hogy a technológiai fejletlenség, az alacsony munkatermelékenység az igazi lehúzó erők?

Igen, nyilván ebben is van igazság, a német, dán vagy holland élelmiszeriparhoz képest. De a lengyel, cseh vagy a szlovák élelmiszeriparnál a magyar nem fejletlenebb. Nekünk a legnagyobb probléma nem feltétlenül a holland sajt vagy a német UHT tej, hanem a lengyel hús vagy a szlovák tej. Azt kell megértenünk, hogy miért veszítettünk ilyen sokat a versenyképességünkből ezeknek az országoknak az élelmiszeriparához képest. Az is igaz ugyanakkor, hogy egész Kelet-Közép-Európa élelmiszeripara le van maradva a nyugat-európai élelmiszeripartól feltőkésítettségben is, hatékonyságban is.

Tehát akkor a szomszédoktól nem vagyunk elmaradva?

Lényeges technológia lemaradásról én nem tudok. Az biztos, hogy a kedvezőtlen gazdasági környezet nem csak az élelmiszeriparban érezteti majd a hatását. Az nem tartható fent, hogy a társadalom mind nagyobb részének eltartását rárakjuk a társadalom dolgozó rétegére, amelynek a terhe egyre csak növekszik. Itt valamit csinálni kell. Mondjuk, valami hasonlót, mint amit a szlovákok vagy a románok megcsináltak: alapjaiban kell felforgatni az egész transzferrendszert, mert az nem mehet tovább, hogy kivéreztetjük a vállalkozásokat, és azok aztán hasra esnek, és nem tudják eltartani a mind kevésbé dolgozni vágyó rétegeket.

Ez úgy hangzik, mintha a magyar állam tenné tönkre a hazai élelmiszeripart, miközben az ágazat mindent megtesz, hogy versenyképesebb legyen.

Nem csak az élelmiszeripart, a magyar gazdaság egészét teszi tönkre az állam. Ami itt a gazdaságban történt az elmúlt néhány évben, az a magyar gazdasági modell csődje. Nem működik az, hogy Európában a legalacsonyabb foglalkoztatási szint mellett a legnagyobb az eltartottak aránya. A vállalatokra pakolják ezeket a nagy terheket, hogy az állam fenntartsa a gazdaság teherbíróképességéhez képest roppant nagy szociális ellátórendszert. De valóban nemcsak erről van szó. Én azt állítottam, hogy ez a legnagyobb probléma, de természetesen vannak ágazati eredetű problémák is.

Például?

Az elmúlt tizenöt-húsz évben a termékpálya szereplői (a termelők, vagyis a gazdák, a feldolgozók és a kereskedők – a szerk.) között nem épültek ki a tartós bizalmi kapcsolatok, és az ágazatban keletkezett jövedelemeloszlás rendkívül igazságtalan.

A kereskedőkre céloz, ugye? Ezt próbálták orvosolni az élelmiszertermékpálya-kódexszel, [2] amiből nem lett semmi. [3]

Igen. Januártól azonban lesz egy törvényünk, ami a tisztességtelen kereskedői viselkedést próbálja valamennyire szankcionálni.

De minek köszönhető, hogy a kereskedőknek a legnagyobb a hasznuk?

Az alkupozícióban meglévő különbségnek.

A kereskedők visszaélnek az erőfölényükkel?

Nem kicsit. Ezt megint számokkal lehet alátámasztani. Az elmúlt években az élelmiszerek fogyasztói ára szinte folyamatosan és fokozatosan emelkedik, az átadási ár (feldolgozói ár) reálértéken folyamatosan csökken.

Miért nem tudják az érdekeiket érvényesíteni a kereskedőkkel szemben?

Mert nagyon eltérőek az alkupozícióink. Sok kis és közepes vállalkozás ül le tárgyalni egy nagy behemóttal, aki azt mondja, hogy „vagy beszállítasz öt százalékkal alacsonyabb ár mellett, vagy szevasz”, és kilistáz. Olyan aszimmetrikus viszony áll fenn, amelyben a termelő által beszállított termék az áruház forgalmából, mondjuk, egy ezrelék, a beszállító forgalmának viszont hatvan–nyolcvan százalékát is kiteszi, amit elad az áruháznak. Nyilvánvaló, hogy nagyon eltérő alkupozícióról van szó. Ez egyébként nem magyar probléma.

Hol máshol probléma ez?

Amikor mi elkezdtük tárgyalni a kódexről, akkor ennek a környező országokban már volt előzménye. Romániában volt egy kódex, Szlovákiában egy törvény. Kelet-Közép-Európában ez a szituáció kezd nagyon kritikussá válni.

Hogyhogy?

Azért, mert a kereskedelmi láncoknak ez a bődületes alkuerővel megspékelt megjelenése gyorsan lezajló folyamat volt. A 90-es évek elején berobbantak ebbe az éppen átalakulóban lévő társadalomba, és a legkorszerűbb kereskedelmi eszközöket kezdték alkalmazni egy sebeit nyaldosó, éppen átalakuló, tőkehiányos kis és közepes beszállítói társasággal szemben, és már akkor elkezdték alkalmazni a polcpénzt meg az újbolt-nyitási díjat és más, úgynevezett visszatérítéseket.

Miért nem vesznek fel diktafonra egy olyan tárgyalást, amin a kereskedő megzsarolja a beszállítót, hogy ha nem szállít be öt százalékkal olcsóbban, vagy nem fizeti ki a polcpénzt, akkor többet nem rendel tőle, és mennek be a felvétellel a GVH-ba feljelentést tenni?

És amikor elindul a vizsgálat, akkor a feljelentő cég termékeit nemcsak az adott áruházlánc, hanem a többi is ki fogja listázni. És akkor ennek a cégnek vége van. Ez az aszimmetrikus helyzetből fakadó hátrány. Ha egy Tesco kilistázna egy Picket, az még a Picknek is problémát jelentene. Pedig a Pick alkupozíciója valóban nem hasonlítható össze a sarki pékével (a Pick csoport részesedése a feldolgozott húskészítmények piacán 30-35 százalék – a szerk.). Egy adott hipermarket például hat-nyolc százalékát teszi ki a Pick értékesítésének, az áruház forgalmának a Pick-termékek értékesítése, mondjuk, a négy ezrelékét adja. Ő kilistázhatja a Picket, pótolja Gyulaival vagy Kométával, a Pick forgalmának meg elveszett a nyolc százaléka.

Még egy ilyen nagy cég sem tud szembemenni a kereskedőkkel?

Nem. Szerintem még egy Coca-Colának is problémát okoz, hogy a nemzetközi kiskereskedelmi láncoknak közel azonos súlyú tárgyalási pozícióban levő partnere legyen. A kiskeresekedelemben az elmúlt húsz-huszonöt évben végbement egy olyan koncentráció – nem csak Magyarországon –, amit az ipari koncentráció nem követett, és így kialakult egy aszimmetrikus alkupozíció, amivel a kereskedelem véleményünk szerint gyakran visszaél.

De például itt van egy magyar cég, most nem mondom a nevét, amelyik tavaly 136 forintért adott egy liter tejet. A szlovák tej is körülbelül ennyi a boltokban. Vagyis versenyképesek tudtak lenni az importtal. Ez hogy lehet? Miért nem csinálja ezt utánuk a többi magyar tejfeldolgozó is?

A termelőket nem kérdezte, hogy mikor fizetett nekik utoljára ez a cég? És abban sem vagyok biztos, hogy ennél a cégnél minden a magyar jogszabályoknak megfelelően zajlik. Sajnos a feketegazdaság mind nagyobb szeletet hasít ki a hazai élelmiszerpiacból.

Legálisan nem lehet felvenni a versenyt az importált termékekkel?

Az élelmiszeripar egyes ágazataiban éppen a nagy terhek miatt az ezek kikerüléséből fakadó versenyelőny hatalmas lehet, így ezekben az ágazatokban mindennapossá vált a fekete csatornákon való mozgás. Különösen ott, ahol friss, gyorsan forgó, nem márkázott termékek jelennek meg. Ahol nehéz a beazonosíthatóság, és a gyors termékmozgás miatt nehéz az ellenőrzés.

De miért pont az élelmiszeriparral szúrnak ki az kereskedőláncok? Miért nem a vegyszerek vagy a vécépapír árát szorítják le?

Mert a magyar embert az élelmiszerrel lehet becsalogatni a boltba. A fogyasztói kosarában még mindig az élelmiszerek vannak többségben. Az átlagos fogyasztó költségvetésének huszonöt–huszonnyolc százaléka élelmiszerre megy el, az átlag alatti réteg költségvetésének még nagyobb része. És az utóbbi réteg a diszkontok és szupermarketek vásárlóközönsége. Tehát őket még inkább ezzel lehet becsalogatni.

És akkor mit csinál a kiskereskedelmi lánc? Mondok egy példát. Vegyünk egy német tejipari céget. Szerződésben van a beszállítóival, minden nap jön az adott mennyiségű tej, mert, ugye, a tehénnek nem lehet azt mondani, hogy ma ne adjon tejet. De, mondjuk, a gyártó a termelőktől átvett tejet a napi forgalma alapján nem volt képes felszívni, így azt akkor kénytelen belenyomni puffertermékekbe, vagyis tejporba, félkemény trappista jellegű sajtba, vagy UHT tejbe, amik a raktárban elbírnak négy-öt hónapot, és alkalomadtán lehet őket teríteni a piacon.

Előfordulhat viszont az , hogy tele van már a raktár, vagy likviditási problémák keletkezhetnek, ilyenkor az a megoldás, hogy gyorsan, áron alul kell értékesíteni. A cég a saját hagyományos piacaira nem fogja kirakni áron alul, mert a saját árait verné szét. Így inkább kirakja a „gyarmatra”, Magyarországra, Romániába, Szlovákiába. És ezekből lesznek a polcokon a 99 forintos tejek, amikről mindenki tudja, hogy ilyen áron nem lehet tejet előállítani. Vagyis ide behozza, és a magyar kiskereskedelem ugrik rá.

És nem foglalkoznak azzal, hogy ennek milyen belső piaci hatásai vannak. Hosszú távon elveszítik közeli belpiaci partnereiket, és ennek hatására tovább esik a magyar tejipari termelés. És semmi biztosíték sincs arra, hogy annak a németnek, aki most ide likvidálta az UHT tejét, annak egy hónap múlva is lesz teje a magyar kiskereskedelem számára. Azon az alacsony áron meg biztos nem, mert az egy likvidálási ár volt.

És a magyar tejfeldolgozó nem ezt csinálja? Ő nem próbál meg exportpiacokon kényszerétékesíteni?

Persze, ő is belenyomja a fölösleges tejet más termékekbe, de nagyon máshova nem viheti, a hazai piacon próbálja meg elnyomni. Vannak persze próbálkozások, hogy Romániában vagy a déli országokban terítsék szét, de ugyanez visszafelé nem működik. Egy osztrák ember nem fogja levenni a polcról az akciós magyar tejet.

Miért nem?

Mert az osztrák egészségesen patrióta nemzet. Ezt ölték ki ebből e nemzetből az elmúlt ötven-hatvan évben. A többség szemében a magyar termék nem hordoz értéket. Ráadásul, bár úgy tűnik, hogy a magyar gazda egy hirtelen haragú, állandóan tüntető népség, az osztrák vagy a francia gazdához képest rendkívül jámbor. Egy olcsó magyar termékes akció két nap alatt hatalmas demonstrációt váltana ki Franciaországban vagy Ausztriában. Ezekben az országokban sokkal militánsabbak a mezőgazdasági termelők.

Nemzetközi irányelvek kellenének?

Az Unión belül mindenképpen érdemes lenne ezen elgondolkodni.

A nagyvállalati lobbi ezt biztosan nem fogja hagyni.

Azért a másik oldalon is vannak nagyvállalatok. Ott van például a Pepsi, a Coca-Cola, a Nestlé, a Danone meg a Mars, és még sorolhatnám. És ezek a nagyvállalatok is úgy érzik, hogy kárvallotjai ennek az aszimmetrikus viszonynak.

Lehet, hogy én vagyok tájékozatlan, de nem olvasok olyan cikekket, hogy az angliai vagy a német élelmiszer-beszállítók ennyit sírnának, hogy a multik ellen nehéz érvényesíteni az érdekeiket.

Pedig Angliában még rosszabb a helyzet. Ott négy-öt kiskereskedelmi lánc lefedi a piac nagy részét. De említhetném Spanyolországot, Olaszországot, vagy Franciaországot is. Ez nem csak kelet-európai ügy. Olyan szintű probléma ez, hogy az Unió parlamentje felszólította a Bizottságot, hogy vizsgálja meg az élelmiszer-ágazatban keletkezett aszimmetrikus viszonyokat. A Bizottság most ezen dolgozik.

Én úgy gondolom, hogy valamilyen egységes irányelvet ki kell adni, mert ha olyan egyedi megoldások lesznek, mint a román, a szlovák meg a magyar, akkor ez azt eredményezi, hogy a mind inkább multinacionalizálódó cégek elviszik a tevékenységeiket olyan országokba, ahol nincsen ilyen szigorú szabályozás.

Amikor itthon az élelmiszertermékpálya-kódexról tárgyaltunk, azt mondták a kereskedők, hogy akkor majd nem itthonról végzik a beszerzést, hanem importálni fognak mindent. Ez azonban nem életszerű, húst, tojást vagy tejet nem lehet tartósan ötszáz kilométerről behozni úgy, hogy az gazdaságilag racionális legyen. Ez csak egyedi esetekben működik.

Egy tavalyi interjúban azt mondta, hogy a feldolgozóknak össze kell fogniuk a gazdákkal, hogy érvényesítsék az érdekeiket a kereskedőkkel szemben. Miért akarnak maguk jóban lenni a gazdákkal? Miért nem importálnak olcsó alapanyagot?

Tartósan nem lehet arra építeni, hogy a több száz kilométerről behozott, kevéssé feldolgozott alapanyagból készített végtermék versenyképes. Ha Lengyelországból hozunk be húst, akkor elhozzuk a feldolgozatlan, nagy tömegű alapanyagot, aminek az egységnyi szállítási költsége nagyon nagy. Itt feldolgozzuk, majd ugyanitt kipakoljuk a végterméket. Ennek az alapanyagnak a szállítási költsége drasztikusan megnövelte a hazai termelési költséget.

Miközben versenyzünk azzal a lengyellel, aki ugyanannyiért vette meg az alapanyagot mint mi, ott helyben feldolgozza, és csak a végterméket szállítja, nem a baromi nehéz disznót vagy más alapanyagot. Egy rúd téliszalámi ára több ezer forint. Tegyük fel, hogy ennek az egykilós rúdnak a szállítási költsége ugyanannyi, mint egy kiló disznóé.

És akkor a szállítási költség a szaláminál több ezer forintra oszlik el, a disznónál arra a háromszáz forintra, amennyi egy kiló disznó ára. Nagy hozzáadott értékű termék szállítása mindig racionálisabb. Sem a kereskedő, sem a feldolgozó nem építhet arra, hogy tartósan nagy távolságból szerezze be a végterméket vagy az alapanyagot.

Aszimmetrikus alkupozíció, hatalmas állami terhek, egységes uniós irányelvek hiánya. Mitől versenyképtelen még a magyar élelmiszeripar a lengyelhez vagy a szlovákhoz képest?

Nem ment végbe az a konszolidáció, ami versenyképes nagyságú és súlyú szereplőket hozott volna létre. Az ilyen típusú konszolidáció a gazdasági körülmények hatására alakul ki, akárcsak az ágazaton belüli együttműködés.

Németországban Hans ugyannak a húsipari cégnek adja el a disznóját húsz éve, és már a nagyapja is annak adta el, mert köztük tartós bizalmi kapcsolat alakult ki. Nem próbálták meg átverni egymást az elmúlt negyven évben. Transzparens az árkialakítási rendszerük, követnek valami európai standardot, és nincs gond.

Mi meg egy tanuló társadalom vagyunk. Ötven év primitív államszocializmusa után beleestünk abba a kőkemény szabadpiaci gazdaságba, ahol a viselkedési normákat most tanuljuk. Hogy mi az, hogy leülök veled, mint piaci partner, és próbálunk megállapodni, mennyi lesz a jövő héten a disznó ára. Ezt meg kell tanulni. Ha elcseszem az árkialakítást, tönkre megyek. Ha te cseszed el, te mész tönkre, és nem lesz partnerem. Ez az elmúlt évtizedekben úgy alakult, hogy a partnerek a rövid távú érdekeikből amikor csak lehetett, átverték a másikat.

Mit csinált a magyar húsipar, amikor olcsó volt a lengyel disznó? Kiszaladt, és megvette ott, és azt mondta a magyar gazdáknak, hogy nem kell a disznójuk. Mikor nem volt lengyel disznó, akkor meg jött, hogy kellene a disznó, de közben a magyar gazda meg már eladta a disznót Romániába. De ugyanezt a történetet előadták a tejágazat szereplői is, csak más összeállításban. És ezt oda-vissza játsszuk most már x éve. A jelenlegi nehéz helyzet kialakulásához hozzájárult a 90-es évek agrárpolitikája is. Ekkor kialakult egy nagyon bűnös és elhibázott adminisztratív támogatási rendszert, amely rendszer a legfontosabb ágazatokban – gabona, baromfi, sertés, tej – adminisztratív árakat határozott meg.

Bonyolult rendszer volt, de a lényege leegyszerűsítve az, hogy ebben az időszakban a termelők és a feldolgozók közötti termékcsere áráról való egyezkedés nem a termelő és a feldolgozó között zajlott, hanem ők együtt elmentek az államhoz, és az állam megmondta, hogy akkor jövőre a baromfinál mennyi lesz az irányár és a garantált ár. Ez az időszak kivette az adaptációs kényszert a gépezetből. Tehát az ágazat szereplői nem tanulták meg sem az együttműködést, sem a fair versenyt.

Ez miért volt? Szakmai, politikai hozzá nem értés?

A gazdasági lobbiszervezetek és a politika rövid távú érdekeinek optimalizálása volt az alapvető ok. Azzal, hogy az állam folyamatosan beavatkozgatott, és tűzoltással meg egy csomó támogatással mentette az ágazat szereplőit, csökkentette a piacgazdasági helyzethez elengedhetetlen adaptációs kényszert. Emlékszem, hogy amikor még CEFTA-tagok voltunk, a csehek, lengyelek és a szlovákok folyamatosan panaszkodtak, hogy a magyar támogatási rendszerből fakadó versenyképességi előnyökkel szétverjük az ő piacaikat. Mi voltunk a régióban a kétezres évek elején a nagy exportőrök.

Olyan jó export-import mutatóink voltak a mezőgazdasági termékeknél ezekkel az országokkal összehasonlítva, hogy nem győztünk dicsekedni vele. Csak emögött egy combos, adminsztratív, az Unió közösségi agrárpolitikai rendszerétől alapjaiban és ideológiájában eltérő támogatási rendszer volt. És akkor jött az EU, és az igazság pillanata, és kiderült, hogy az adaptáció a lengyeleknél, a cseheknél meg a szlovákoknál már részben végbement, mert az ő támogatási rendszerük sokkal kevésbé volt nagyvonalú. Nálunk meg még most jön ez az időszak.

Az lett volna a jó, ha hagyták volna, hogy minél nagyobb verseny legyen a magyar élelmiszertermelői és -feldolgozói ágazatban is.

Igen. Az áraknál és a jövedelmeknél lényegesen kisebb állami beavatkozásra lett volna szükség. És ennek inkább a mezőgazdasági és élelmiszeripari beruházásokba kellett volna mennie. Mert így az árban és a jövedelemben jelent meg a támogatás, ami olyan képet festett a termelőnek, mintha minden rendben lenne, hiszen ha el tudta adni 176 forintért azt a csirkét, ami neki 171-be került, akkor elégedett volt. Miközben ez az ár nem volt reális. Ezekkel a rendszerekkel és támogatásokkal elfedtük a bajt. És konzerváltuk a technológiai meg know-how-beli lemaradást az együttműködési képességben való már említett lemaradással együtt. És ez igaz a termelőre, és igaz a feldolgozóra is.

Akkor igaza van a GVH-nak, amelyik az elhalt kódexről megjegyezte, hogy a termelői és a feldolgozó ágazatnak nagyon jót tenne a verseny.

Én hiszek a versenyben, de csak az egyenlő feltételek mellett megvalósulóban. Mert az úgy nincs rendben, hogy én futok egy nagy batyuval a hátamon mezítláb, mellettem meg fut valaki sportcipőben pillekönnyű hátizsákkal. Az nem fair verseny.

Azt is egy interjúban mondta, hogy a magyar húspiacon a legálisan működő cégek harminc–negyven százalékának ki kell halnia, hogy értelmes méretű, életképes cégek jöhessenek létre.

A magyar húsiparban ma legalább harminc–negyven százalék felesleges kapacitást találhatunk. Vagy növelni kell a kapacitáskihasználtságot, vagy leépíteni a kapacitásokat. Nem véletlenül mennek manapság csődbe húsipari cégek, ami egy sajnálatos dolog, de gazdaságilag sajnos racionális folyamat.

Az MFB élelmiszeripari bankgaranciája harmincmilliárd forintot biztosít a válság miatt nehéz helyzetbe került élelmiszeripari cégeknek, amelyek már májusban, a kiíráskor sírtak, hogy túl késő, gyorsítsák már föl az eljárást, mert nagyon hamar kell a pénz. Érdemi segítséget jelent az állami program?

Az MFB-s hitel nem olcsó hitel. Úgy működik, hogy ha aó kereskedelmi bank szóba áll az adott céggel, és hajlandó neki hitelt adni, akkor az MFB – nem ingyen – garanciát ad mellé. Vagyis ennek a hitelnek az ára a piaci kamat, plusz még ennek a garanciának a költsége, ami nem olcsó. És tudjuk, hogy amúgy sem alacsony a kamat Magyarországon. A hitel teljes terhe így valahol a tizennégy–tizennyolc százalékos sávban mozog. Ezt kitermelni az élelmiszeriparból akkor, amikor az elmúlt négy-öt évben az élelmiszeripar alig termelt nyereséget, nem lehet.

Aki vállalta ezeket a hiteleket, az már nagyon-nagyon nagy bajban van, és imádkozhat, hogy még ezt a plusz finanszírozási költséget is kihozza a piacból, vagy tud valamit, amit én nem. Szerintem az a cég, amelyik nem kap valami hosszabbítási lehetőséget vagy újabb állami támogatást jövőre, az nem lesz képes ezt visszafizetni.

De ha ennyire rossz a helyzet az ágazatban, akkor a Pick-cégcsoport hogy-hogy folyamatosan terjeszkedik?

Ahogy mondtam, az ágazatban konszlodiáció lesz, van. Vagyis bizonyos piaci szereplők átveszik más pici szereplők helyét.

Gondolom, a Picknek akkor nagyon jól jön, hogy eltűnnek az olyan cégek, mint a Herz [4].

Nyilvánvaló, hogy a fennmaradókat segíti a kiesők piacának átvétele. Ez arról szól, hogy ki éli túl a versenyt. Az, hogy a Herz oda jutott, ahova, abban volt szerepük más cégeknek, amelyek átvették a hazai és a német vagy az osztrák piacait (a felszámolt Herz vagyonát a Bonafarm Zrt. veszi meg – a szerk.). De ha már a Picket kérdezi, azt kell látni, hogy ha a Pick nem éri el azt a méretet, ami európai szinten versenyképes, akkor tizenöt–húsz év múlva a Pick sem lesz. A szigorúan vett gazdasági törvényszerűségből valami ilyesmi következik.

Ezért is kell az élelmiszeriparral kapcsolatban valamiféle nemzetgazdasági stratégiai koncepciót kialakítani. Meg kell mondanunk, hogy akarjuk-e, hogy legyen egy Magyarországon működő, részben magyar tulajdonú feldolgozóipar. Én szerintem erre szükség van, de majd a politika eldönti, hogy akar-e ezért tenni valamit. Mióta beléptünk az Unióba, a magyar polcfelületnek több mint a negyedét veszítette el a magyar élelmiszeripar, ami egy nagyon gyors és rendkívül veszélyes folyamatot jelez.

De azért az Unió jó a hazai élelmiszeriparnak, nem?

A hazai élelmiszeripar az Unióhoz való csatlakozásból egyelőre vesztesen került ki. De inkább a felkészülés hiánya miatt. Nyilván vannak az élelmiszeriparban olyan szereplők, akik az elmúlt évek fájdalmát az Unióra vetítik, mint ahogy a társadalomban a magukat vesztesnek érzők is az Unióban meg a globalizmusban találják meg az ellenségüket. De szerintem ez csak a felkészülés hiánya. Rossz volt az edzőtábor az Unióban való belépés előtt.


INDEX